"Beszippantott a futás" - Interjú Halama Levente ultrafutóval, 2. rész

Hiába lakunk egy kisvárosban, Halama Levente ultrafutót csak hírből ismertem mindaddig, míg meg nem keresett, hogy egyéni jógaórákra szeretne járni. Levivel igazán szórakoztató minden óra azóta is, látjuk a fejlődést, sikerül távol tartani a sérüléseket.
Idén Belfastba készült a 24 órás ultrafutó világbajnokságon Magyarországot képviselni, ennek kapcsán ültünk le egy hosszasabb beszélgetésre, mely során a kezdetekről, a futással kapcsolatos érzéseiről és tapasztalatairól, majd magáról a VB-ről is szót ejtettünk.
Az interjút hossza miatt két részletben olvashatjátok (az első rész itt). A második rész már a nagy versenyről, a belfasti VB-ről és a távolabbi tervekről szól. 

 

Térjünk vissza Belfastra. Hogyan készültél rá és hogy sikerült szerinted a felkészülési időszak?

Egy ideje része a gyógytorna az életemnek, amióta egy 100 km-es versenyen becsípődött egy ideg. Akkor derült ki a komoly gerincferdülésem és azóta dolgozunk a gyógytornásszal. Beiktattam ezt a felkészülésembe és sokat javított is, kevésbé sérülök. Majd a jóga is beépült az életembe, olvastam sokat róla, aztán vacilláltam, és az univerzum hozta, hogy megjelentél ezzel Pécelen, akkor éreztem, hogy ez nekem kell. Más keresztedzést nem végzek, otthon egy-két saját testsúlyos gyakorlatot. Mostanában ritkult ez, de újra oda kell rá figyelnem, mert a core training nagyon jó izomzatot adott. Futás mellett tehát jóga és gyógytorna egészíti ki a felkészülést.

A hozzáállásom lényege az volt, hogy akár eljutok Belfastba, akár nem, én arra készülök. 2016 szeptemberében megfutottam Romániában egy 24 órás versenyen a B szintet, azaz 220 km fölött futottam (222,5 km-t), itt meg is szereztem ezzel az 1. helyezést. Ezután beszéltem az Ultrafutó Bizottsággal, megerősítették, hogy lehet esély ezzel az eredménnyel a 2017-es belfasti VB-részvételre. Javasolták, hogy fussak még más versenyen is, szét is néztem, a cél az A szint lett volna, amiért cserébe fizetik a belfasti utat. Én azt mondtam, hogy nem érdemes elutaznom Barcelonába vagy Görögországba sok pénzért, hogy aztán Belfast ingyen legyen. Akkor 8. voltam az országos listán az eredmények alapján, és nem volt tudható, hogy 6 vagy 9 embert támogatnak. Ez a 8. hely még nem volt hivatalos vagy végleges, hiszen májusban még vártuk a sárvári verseny eredményeit.

 Rudolf Tamás, Csécsei Zoltán, és Halama Levente, mint a szigligeti félmaraton iramfutói

Rudolf Tamás, Csécsei Zoltán, és Halama Levente, mint a szigligeti félmaraton iramfutói

Szóval elkezdtem a télen készülni Belfastra. A tervem az volt, hogy ha nem jutok ki, akkor a közelben keresek egy 24 órás versenyt, ahol megkísérlem az A szintet elérni. Végül jött a jó hír, hogy beférek. Szereztem támogatót is: 42k.hu, Magellán, és persze a testvéremék. Ebből finanszíroztam magam és a segítőm repjegyét, a frissítésemet, cipővásárlást, és egyéb költségeket.

Tibivel (Szilágyi Tibor, edző) innen célirányosan készültünk. Beiktattunk felkészülési versenyeket, de nagyon komoly dolgokba nem mentem bele, így nem indultam pl. Sárváron a 24 óráson, hiszen másfél hónappal lett volna a VB előtt, ami nem hagy elég időt a regenerációra. Futottam egy 100 km-es OB-t, az volt márciusban az utolsó nagy megmérettetésem a júliusi VB-ig.

Lélekben, fejben hogy álltál hozzá?

Biztosra tudtam, hogy a 222,5 km-nél többet tudok futni. Éreztem belül, hogy ennél többre vagyok képes, csak Romániában ez még nem jött ki, valamiért azt éreztem, hogy az a verseny a győzelem ellenére nem sikerült maximálisan, nem volt igazi sikerélmény. Azon izgultam, hogy most ne görcsöljek rá és emiatt ne betegedjek, sérüljek le. Féltem a csúcsformámat, pont ilyenkor vagyok hajlamos erre, amikor elértem a csúcsformát és pihennem kellene, talán bevonzom azzal, hogy sokat gondolkodom rajta. Most is meg vagyok fázva, holnap futom a 12 órás versenyt, és érzem, hogy nem vagyok jó formában (a másnapi versenyen Levi valóban nem volt jól, állapota kiszállásra kényszerítette).

Tudsz arról mesélni, hogy egy 24 órás versenyre hogyan kell készülni?

Én 24 órán kezdőnek érzem magam, kevés tapasztalattal, sok tanulnivalóm van. Fontos az ilyen hosszú, 6/12/24 órás versenyeken, hogy legyenek hosszú edzések, két óránál hosszabbak. Nem vagyok híve annak, hogy edzésként 6 órát fusson egy ember, de max. 4-5 órán keresztül a szervezetnek hozzá kell szoknia a hosszú távú monoton terheléshez. Hiszen ezt zsírból is kell bontani. Nem tudsz annyit bevinni, amennyit elégetsz, zsírból is kell energia, ezt meg kell tanulni a szervezetnek optimálisan csinálni, máskülönben belassulsz, felmegy a pulzusod, satöbbi. Fokozatosan el kell jutni egy bizonyos heti km-számig. Van, aki ultrában csak hosszú lassúkat fut, ez a másik véglet, úgy gondolom, kellenek a tempó-edzések és így megtalálni a hatékony egyensúlyt. Én a gyors edzésekből sokat profitáltam ultra-versenyeken: jobb a tempóm és tovább is bírom ezeket.

Mennyit futottál előtte?

Másokhoz képest nem tartom soknak, heti 140 km körül volt a csúcshetem. Az nem egy horribilis szám. A leghosszabb futásom 50 km körül lehetett.

Mitől tartottál a legjobban?

A sérüléstől. Nem félek attól, hogy nem fogom bírni, kiszállok. Ha fáradt vagyok, akkor megpróbálom megoldani.

Ritka, hogy egy futáson minden klappoljon és utána azt mondd, ez 100% volt, de a célnál mindig ehhez közel szeretném érezni magam.

Hogy érzed, Belfast végül hogy sikerült?

80%-nak mondanám. Nem volt közel a 100%-hoz, mert az utolsó két óra katasztrófa volt.

Utólag azt mondom, hogy nem voltam tökéletes formában. Emlékszel rá, mondtam neked előtte is jógán, hogy mindig begyulladt valami. Hidegkamrába jártam, és nem tudom, hogy ez okozta-e vagy csak vándorolt egy gyulladás, de volt olyan hét, hogy a vállam fájdalmától nem is tudtam futni. Két héttel a VB előtt azt éreztem, ez most iszonyatosan jó lesz, erre jött ez, ami mentálisan is megviselt. Az ebben a legrosszabb, hogy egyre lejjebb süllyedsz: mindent kensz rá, mindent kipróbálsz, mégsem javul, és ez frusztrál. Nagyjából aztán helyrejött az utolsó hét végére.

Belfastban aztán nem tudtam normálisan aludni, mert egy kollégiumban volt a szállásunk, ahol mindent lehet hallani. Amíg az utolsó nem fekszik le, márpedig ez néha éjfélkor volt, addig nem tudsz aludni. Nem voltam kipihent. Szombaton délben volt a rajt, de már reggel 7-kor felébredtem, és a rajt után persze még ott az a 24 óra. Ezzel nem lehet mit tenni, ha így hozza a szituáció.

Tapering környékén iszonyatosan jól mennek a futások, nagyon vártam a versenyt, de tudtam, hogy bár nem vagyok sérült, azért nem vagyok tökéletes.

Előtte Zolival beszéltük a terveinket (Csécsei Zoltán versenytárs), és megegyeztünk, hogy 5 perces ezrekkel indulunk neki. Kicsit gyorsabbat terveztem, pulzusfüggően, végül aztán ezt a tempót tartottam. Jól ment minden.

A korábbi, 100 km-es versenyen bevált frissítésemet alkalmaztuk itt is, de valamiért most nem vált be, hogy óránként háromszor frissítsek. Vagy itt, vagy ott, de valami levegő mindig volt (nevetünk…). Az első órától ez ment, 5-6 óra elteltével változtattunk a terven a segítőmmel, mert sajnos már a pulzusom is kezdett felmenni. Küzdök a gyomrommal meg magammal, és közben mászik fel 150 felé a pulzus a max 140 helyett, féltem, hogy így nem fogom bírni a versenyt. Váltottunk a félóránkénti frissítésre, és minden helyrejött. Ezen az 5-6 órán sok energiát és időt elpazaroltam, talán ez hiányzott a végén.

 Frissítés Belfastban

Frissítés Belfastban

Zolival sokáig együtt futottunk, 12 óránál 134 km-nél voltunk. Ő sajnos szorosan kötötte be a cipőt és ínhüvelygyulladása lett. Megállt ezen javítani, akkor váltunk szét, de ugyanolyan tempóval futottunk, így a körpályán nem láttam és több órán keresztül azt hittem, hogy kiszállt, a feleségét is olyan lehangoltnak láttam a sátorban. Nem mertem megkérdezni, mert akkor a csapatversenyt is elbuktuk, ettől féltem. Zahorán Janit láttam, Török-Illyést Lacit meg a többieket is, de Zoli nélkül nem tudunk dobogóra állni. Tettem tovább a dolgom. Elek Dóritól kaptam MP3-lejátszót, a zene jó hatással volt, nem figyeltem semmire és fáradtnak sem éreztem magam. Nem volt holtpontom az első 20 órában, jól futottam, és végül akkor sem holtpontom volt, hanem begörcsölt a vádlim. Elrontottam talán, mert külön nem vittem be magnéziumot azon kívül, ami az italomban volt. Kezdte összekapni a görcs a pálya felénél, belassítottam, lassan bekocogtam a frissítőpontra és hengereztem, ittam magnéziumot, majd vissza a pályára, de nem tudtam ugyanazt a tempót tartani, mert akkor ismét jött a görcs. Így hiába volt erőm, 20-22 óra között emiatt nem tudtam haladni.

22 óránál iszonyatos álmosság tört rám. Itt jött a mélypont. Kóvályogtam a pályán, a frissítőpontra beérve eldöntöttem, hogy belesétálok. Majdnem elaludtam. A koffein egy darabig hatott, de később már az sem segített, az izmaim is elfáradtak, és gondolkodni sem tudtam. Ha tudtam volna, akkor sétálok, és túltöltöm magam szénhidráttal, hogy ha újra erőre kapok, mehessek tovább. Azt hiszem így utólag, hogy ez kirántott volna a gödörből. Ugyanannyit vittem be, mint előtte, ez pedig nem volt elég. Nem jutott nekem már eszembe semmi ilyesmi, csak mentem és azt tudtam, hogy nem állok meg. A sátornál egyszer leültem, kaptam kólát meg egyebeket, aztán visszalöktek a pályára, és onnan Török-Illyés Laci sétált velem. Ő ekkorra nagyjából kijött a saját gödréből, előtte sokat gyalogolt ő is. Tomi is (Rudolf Tamás) és én is lelassultunk, így Laci feladta a saját eredményét azért, hogy a csapatversenyben jobban szerepeljünk. Az utolsó egy órát végiggyalogoltam. Ritkán megpróbáltam belekocogni, de nem volt erőm.

Azt gondolom, hogy meg lehetett volna csinálni ezt jobban. Lehet a futásnál gyorsabban haladni, és a végén is futni.

Emlékszem, hogy a hazaérkezésedkor megdöbbentő volt látni, hogy egy tíz évvel öregebb Levi száll ki az autóból…

Gondolj bele, hogy délben vége a versenynek, rottyon voltam, lefeküdtem a pálya mellett a fűbe és innen az ágyba raktak be. Felállni sem volt erőm. Kiskocsival kihúztak egy dán lányt a buszhoz, feküdt rajta a cuccokon, amikor megálltak mellettem, hogy én nem szeretnék-e egy fuvart. Mondom hogy a viharba ne, felraktak a kocsira, megbeszéltük, hogy ez nagyon durva verseny volt, be a buszba, ahol Csécsei Zoli ölében feküdtem. Ha felültem, leesett a vércukrom, a gyomrom se nagyon akarta befogadni a szilárd ételt, miközben a szervezetem próbálta volna visszapótolni, ami kiment belőle. Visszavittek a szállásra, próbáltam pihenni. Ez persze nem nagyon ment. 3-4 órával később menni kellett a záróünnepségre. Ekkor már majdnem 40 órája ébren voltam. Záróünnepség este 8-ig, minden himnusznál fel kellett állni… Vacsora, Tomival megbeszéltük, hogy iszunk egy sört, hát összesen fél pohár sikerült. 9 körül mentünk aludni, majd reggel 5-kor kelés a repülőhöz. Egyébként is megviselt, de ezért is néztem ki úgy hazaérkezéskor, mert nagyon keveset aludtam utána is. Másnap mentem dolgozni.

Verseny közben nem lehetett tudni az állást, nem működött rendesen az időmérés, és a csapatverseny végeredménye is többször változott. Mi lett végül a hivatalos eredmény?

Ez nagyon nehéz volt, vakon futottunk. Talán tudtunk volna még valami erőt összekaparni, ha látjuk, hogy az USA csapata csupán 1 km-es fölénnyel vezet előttünk, nem tudom. Utólag könnyű mondani, de ott azt éreztem, hogy meghalok. Már nem volt motiváció. Kerestem magamban, de egyszerűen nem találtam semmit. Nem szívesen beszélek róla, de két héttel a verseny előtt egy családi tragédia is történt.

Éjszaka jött egy eső, a 135 km-es eredményt még láttuk, innen viszont többé semmit. Izgultam, hogy meglegyen a 240 km, az órámban nem bíztam teljesen, bizonytalan volt a helyzet. Többé nem is állt helyre az időmérés, csak utólag. Végül 4. helyt értünk el csapatban, 1 km-el lemaradva a 3. helyezett USA mögött, egyéniben pedig a 21. helyen végeztem 245,88 km-t futva.

 A romániai verseny

A romániai verseny

Itthon mi volt a verseny utáni regenerációs program?

Kiengedtem, egy hétre elmentem pecázni. Annyira fáradt voltam, hogy az első napon megittam egy sört, majd elaludtam, megint egy sör, megint aludtam, így beszélgettünk… Összesen két hét edzésmentes pihenőm volt, kisebb intenzitással kezdtem újra, nem is készültünk még semmire. Vacilláltam, hogy milyen verseny legyen, végül a 12 órás mellett döntöttem.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi a különbség a futás előtti és a mostani Levi között?

Nem változtam sokat. A küzdeni akarás mindig bennem volt, munkában is elhivatott vagyok. Megtaláltam benne önmagam, sokáig kerestem, miben lennék jó, és a sok különféle sport után ez maradt meg, mint ami tartósan örömet okoz. Élvezem a sikereket. Jó, hogy fitté tesz – 78 kilóval indultam neki és most vagyok 64 kg, vagyis 24 órás verseny után mondjuk 62… Megismertem jó embereket a futás által, jól érzem magam a versenyeken, örülök az ismerős arcoknak, pozitív dolog ez az életemben, de személyiségben azt hiszem, nem változtam. Nem érzem azt, hogy egy UB lefutásától különleges ember lennék.

Kik azok, akik támogatnak, akár tudtukon kívül is erőt merítesz belőlük?

A legfontosabb a feleségem. Van, amikor persze kicsit sokallja, de nagyon sokat köszönhetek neki, hogy három gyerek mellett el tudok menni ilyen versenyekre, amik időigényesek is. A nagyszülők szintén, jönnek, segítenek, nem marad Kriszti egyedül, azt nagyon nehezen tenném meg, így én is nyugodtabb vagyok. Szóval mindenképp Krisztit emelném ki.

Nagyon jólesik, ahogy a Péceli Párducok szurkolnak nekem. Sok helyről jön a támogatás, jót tesz egy kolléga, aki sok sikert kíván, ezek az apróságok mind segítenek, motiválnak.

Van, akinek az edzését te is segíted.

Azért leszögezem mindig, hogy nem vagyok edző, nem tanultam ezt, a saját tapasztalataimmal segítek. Nem tudok célzottan vagy formát időzítve edzeni, hiszen e mögött egy szakma van, ahhoz sokat kellene tanulni. Vannak ilyen terveim, most nem fér bele az időbe.

Van előtted példakép?

Maratonista időszakomban volt Meb Keflezighi, egy amerikai futó, aki 38 évesen is kijutott az olimpiára, ha pontosan emlékszem. Az volt a tervem, hogy elit maratonista leszek és gondoltam, ha neki 38 évesen sikerült, akkor még van 8 évem… Az nem zavart, hogy én fehér vagyok… (itt egy nagy nevetés) Aztán realizáltam a helyzetem. Az ultra világában nagyon sok futót tisztelek, de nincs különösen felállított példakép előttem. Tisztelem Bogár Janit, Lubics Szilvit, Maráz Zsuzsit, Csécsei Zolit, de ők nem idolok, hanem tisztelem őket az eredményeikért.

Milyen további terveid vannak még?

A Piros 85-ös magyar bajnokságra készülök, kicsit elkalandozok a terepultra világába (itt Levi az előkelő 5. helyet érte el, a Bajnokságban pedig a 3. helyezéssel állt dobogóra). Itt meglátjuk, hogy reagál a térdem, a lejtőket nem annyira szereti. Szeretem a terepet is, de emiatt kevésbé indulok neki, a Mátrabércen nem volt gond.

 Piros85, 2017 - fotó: Kulcsár György

Piros85, 2017 - fotó: Kulcsár György

Ha minden jól megy, szeretnék egy 100 km-es OB-n 7h30p időn belüli időt futni, ami kivinne jövő ősszel a 100 km-es VB-re. Ez nem az én versenyem, 100 km-en nem számítok favoritnak. A verseny Horvátországban lesz, a B szint megfutásával bekerülhetnék a csapatba, ehhez 6 percet kellene javulnom. Ha jó formában vagyok, ez megfutható, de csak egy dobásom lesz.

Két év múlva szeretnék megint a 24 órás VB-re menni Ausztriába (kétévente rendezik meg a versenyt). Egy dobogó nagyon szép lenne.

Talán még 10 évig tudok az ultra elitben ott lenni, szerintem lehet még bennem, de nem tudom, hogy család mellett hogy lehet ezt okosan kihozni. Úgy érzem, a 245 km-nél több van bennem, hiszen 20 óráig megállás nélkül haladtam, és ha így folytattam volna és az utolsó négy óra is úgy tudott volna menni, lehetett volna 255 km-en fölül is akár. Ha jól mennek a tempók, tudok fejlődni, és ezt hosszabb távon bírom még, akkor talán oda lehet érni a 260-270 km körüli dobogóra, most 269-el nyerték a VB-t. A 263 km-es országos csúccsal ott lehet lenni a dobogó körül. Meg lehet ezt csinálni szerintem, aztán meglátjuk. Még nem sok 24 órás tapasztalatom van. Sok mindennek kell teljesülnie: jó legyen a pálya, az időjárás ne legyen szeles, a gyomrod jó legyen, jól találd el a frissítést… 100 km-en teljesen jól bevált Belfast előtt egy hónappal az óránkénti háromszori frissítés, itt meg nem, és nem a cucc volt rossz, hanem más állapotban volt a gyomrom. Hirtelen kellett váltanom frissítési tervet, lehet, hogy nem a legjobban sikerült, ez mind tapasztalat. Abban bízom, hogy ha egyszer mindez jól kijön, akkor nagyot is szólhat. Az viszont nem biztos, hogy egy VB-n fog kijönni vagy egy EB-n. Azt érzem, hogy az országos csúcsot meg lehet futni. Ez célom, hogy ezt megfussam. Ez Rudolf Tomiban és Csécsei Zoliban is benne van. Most olyan jó ultrás csapat van, hogy nagyon nehéz dolga van az embernek, ha első akar lenni, mellettük kell labdába rúgni.

Van kedvenc távod, versenyed? Mire vagy a legbüszkébb, hol érzed a legjobban magad?

Jó a 24 óra, de tudom, hogy az fáj. Nem kifejezett kedvencem, de nagyon szeretem a Margita-maratont, hiába terep, azt élvezni szoktam nagyon. Szeretem az UB-t is. Nagyon tetszik, körbefutsz egy Balatont, hangulatos, de már nem az egyéni versenyzőkről szól, és hihetetlen nagy szervezés is ott egyéniben elindulni, bármennyire kedvelem. Mostanában maratont nem futok, bár néha jó lenne.

Szeretnék Spartathlont csinálni, de anyagi kérdés is ez, támogatók kellenek ehhez is. A szintet megfutottam, ha neveznék, bekerülnék automatikusan. Gondolkozom rajta… Nagy álmom.

Köszönöm a beszélgetést, további nagyon sok sikert kívánok!

Halama Levente: 1982-ben született, ultrafutó. 2016-ban az Ultrabalaton férfi mezőnyének 2. helyezettje. Szintén ebben az évben a Magyar Atlétikai Szövetség Ultrafutó Bizottsága "Az év ultrafutó felfedezettje" díjjal tüntette ki. 100 km-es ideje 7 óra 40 perc, 24 óra alatt pedig 245 km-t teljesített. Számos terep- és aszfaltos futóverseny győztese, dobogósa. Magánéletében IT-szakértő, 3 gyermek édesapja.