Mire készül a jógaoktató?

Bár még tél van és nincs igazán versenyszag, azért már sokan kérdeztek az idei terveimről, és osztjátok meg velem a saját versenycélokat. Így egy kicsit személyesebb bejegyzés következik, amit azért igyekszem olyan formára szabni, hogy némi haszna is legyen.

 

Kiindulási alapnak kezdem kicsit távolabbról. A természet, az erdő imádata adott volt nálam mindig, gyerekkoromat is egy hatalmas, patakban végződő, fantasztikus kertben töltöttem a házunk mögött. Az Alpokalján nőttem fel, az akkori szobám ablaka még most is fenyőfákra néz. Ma már akkorák, hogy eltakarják a házakat. Mindeközben szeretem a nagy célokat, amikhez az ember kitartó, célratörő munkával jut el, sok akaraterővel, néha pofonokkal, máskor kisebb-nagyobb diadalokkal az úton. Ha egy cél nem nagy, nem mozgat meg. Ugyanakkor nem szeretek beleugrani semmibe, nem a puszta teljesítésre vágyom (mondjuk szintidőn kívül), hanem jól akarok teljesíteni, így a fokozatosság szükségszerű.

Azt hiszem, ezekből jött össze nálam a terepfutás (és kellett hozzá a férjem is, de ez egy izgalmas extra történet lenne, egyszer elmesélem).

Nem szeretem a versenyeket. Ideges vagyok, minden és mindenki zavar, magamat is zavarom, nem tetszik, hogy sokan vagyunk a csendes erdőben, és sorolhatnám. De vannak nagyon távoli céljaim, és azokhoz bizony egyéb versenyeken keresztül vezet el az út, úgyhogy tavaly a korábbiakhoz képest kicsit többet gyakoroltam a versenyzést, a rajtban helyezkedést, az elmém lenyugtatását. A szezon végén a főversenyemen nem is volt ezzel semmi gondom, úgy álltam a rajtban, mint aki iskolai ünnepélyen fog szavalni, és még örül is neki, hogy elmondhatja a kedvenc versét.

Mi lesz idén a menü? Pulzuskontrollal, edző útmutatása mellett futok most már évek óta. Nekem abszolút bevált, működik, hiszek benne. Évente nem sok verseny engedélyezett, főleg ultra távokon nem, így okosan kell beosztani az időt és az erőt. Ha pedig a főnök azt mondja, hogy nem mehetek, vagy nem futhatok teljes gőzzel, akkor bizony ajánlott hallgatnom rá.

Így idén az első a Vértes Terep Maraton lesz (VTM) március végén, ahol rajthoz állok, és itt máris életbe lép a fenti szabály, mely szerint nem ez a célverseny, nem ide időzítjük a formámat, azaz ne számítsak rekord-döntésre magamtól. Az 50 km-es ún. ultra távon indulok, benne 1245m+ szinttel, évkezdő versenynek tökéletes. A szintén márciusi Pilis Trail és Bükki Hard jöhetett még szóba, végül a Vértes mellett döntöttem, mert a tavalyi verseny nagy élmény volt, pedig csak szurkoltam és tapsoltam férjemnek, barátoknak. Egy életre megjegyeztem, hogy Várgesztes után az ultra jobbra kanyarodik, a maraton táv pedig balra…

Áprilisban az Ultrakék Börzsöny következik, 55 km mellé 1786m+ szint. Nehezebb verseny, nehezebb pálya, a közepén egy szép nagy huplival, alias Csóványos. A Börzsöny az egyik kedvenc tájegységem, azt hiszem, minden jelölt és számos jelöletlen útját bejártam már, de tudom, hogy a futás során mégsem csak szép dolgokat fogok gondolni róla. A pálya az Országos Kék Túra útvonalán vezet végig, ami egyébként is közel áll a szívemhez, így az indulásomon gondolkodnom sem kellett, természetes, hogy ott szeretnék lenni.

De a Börzsöny csak előrevetíti azt a keservet, amelyben a májusi Szentlászló Trailen fogok részesedni. 85 km, 3100m+, benne álmaim mászásával Dömösről a Prédikálószékre. Régi barátom csak úgy írja le ezt a szakaszt, hogy ő ide feltolta a kutyáját, mert az magától nem tudott felkapaszkodni. Egyelőre nincsenek különösebb érzéseim ezzel a megmérettetéssel kapcsolatosan (a dömösi szakaszról vannak…), a korábbiakra koncentrálok, és szeretném látni, hogy azokon hogyan teljesítek. A Szentlászló Trail az UTH testvérrendezvénye, ha szabad így fogalmaznom, a Visegrád és a Szentendre Trail versenyekkel egyetemben, éjjel 2 órai elrajtolással. Ezt a távot kerestem tavaly a 2018-as év megtervezése során, a szint meg adott, mit lehet tenni.

 Börzsöny Trail 2017.

Börzsöny Trail 2017.

Majd jön a nyár, én pedig a nyári megmérettetéseket annyira nem élvezem, viszont tavaly a saját célomhoz képest a tikkasztó meleg ellenére olyan jól sikerült a Börzsöny Trail (3:15 körüli volt az tervezett időm, de végül kevesebb, mint 3 óra alatt értem be), hogy idén ismét tervben van ennek a lefutása is. Börzsöny, naná. Addig kitalálom, hogy 24 vagy 34 km-t vállalok-e, előbbiben 1100 m szintemelkedés várna rám, utóbbi pedig 1584 m+-t jelent.

Szóba jöhetnek még kisebb versenyek, mint Gödöllőn a félmaraton, amire némileg helyiként a fél városunk kivonul, és ahol tavaly 6. helyen értem célba. Ugyanilyen a Wadkanz Budaörs Trail, itt dobogóra álltam 2017-ben az éjszakai futáson, és mivel útközben volt egy benézett kanyarom és annak köszönhetően életem első rövid eltévedése, idén garantált, hogy ugyanott ugyanazt már nem ronthatom el! Az őszre pedig még nem gondolok, legalábbis hangosan nem, bár ötleteim természetesen vannak.

Mindezt továbbra is pulzuskontrollal, és ugyanazzal az edzővel, aki annak idején az első terep-félmaratonomra is felkészített. Ugyanazzal a háttérrel, hiszen mindig kell egy biztos pont, aki a célba érés után az ember orra alá tolja a recovery italt, és hazafuvarozza a fáradt ámde boldog versenyzőt. Hiszen tulajdonképpen a célért futunk, azért a pillanatért, amikor az ember megnyomja a stop gombot az óráján, megölelgeti azt, akit nem zavar egy büdös feleség, aztán hazafelé elbeszélgetünk az élményekről, összehasonlítjuk a tavalyival, és tanúk előtt megfogadom, hogy több versenyen nem indulok, különösen nem terepen, és legfőképpen nem nyáron. De azt még sosem fogadtam meg, hogy ultra távon többé nem állok rajthoz.