"Beszippantott a futás" - Interjú Halama Levente ultrafutóval, 1. rész

Hiába lakunk egy kisvárosban, Halama Levente ultrafutót csak hírből ismertem mindaddig, míg meg nem keresett, hogy egyéni jógaórákra szeretne járni. Levivel igazán szórakoztató minden óra azóta is, látjuk a fejlődést, sikerül távol tartani a sérüléseket.
Idén Belfastba készült a 24 órás ultrafutó világbajnokságon Magyarországot képviselni, ennek kapcsán ültünk le egy hosszasabb beszélgetésre, mely során a kezdetekről, a futással kapcsolatos érzéseiről és tapasztalatairól, majd magáról a VB-ről is szót ejtettünk.
Az interjút hossza miatt több részre bontva közlöm, íme, az első fejezet, ahol megtudhatjuk, kiből is lesz az élvonalbeli ultrafutó!


Jól gondolom-e, hogy Belfast az eddigi karriered csúcspontja volt?

Abszolút jól gondolod. Még régebben fogalmazódott meg bennem… már amennyire régen futok, azaz 5 éve, ebből kb. 2,5 éve ultrázom. Azt gyorsan észrevettem, hogy jól mennek a nagyobb távok, jól bírom a monotonitást és az egyenletes futást, ehhez van affinitásom, és elég gyors vagyok hosszú távon is. Éreztem, hogy odaérhetek a magyar elitbe, ha keményen edzek, és akkor az azt jelenti, hogy esetleg magyar válogatott lehetek és címeres mezt viselhetek. Nagy dolog ez, hogy most vehettem föl először Magyarország mezét. Ez nagyon motivált.

Halama Levente

Kezdjük a történet elejétől, amikor legelőször egy szomszédod vitt el futni.

Így van. 2012 tavaszán kezdtem el futni, most szeptemberben 5 éve, hogy az első versenyemen indultam (akkor Nike félmaraton volt, most WizzAir logóval rendezik). Úgy indult, hogy tavasszal beszélgettünk a szomszéddal, hogy valamit el akarok kezdeni mozogni, mondja, hogy ő szokott futni, fel a trianoni emlékműhöz (Pécel egy dombja, a szerk.). Gondoltam, megpróbálok én is elmenni. Egyedül elindultam, felfutottam a nagy emelkedőn, gondoltam hol van már az az emlékmű, futottam párszáz métert még, de onnan visszafordultam és haza. Ezt utána elmeséltem neki, erre mondta, hogy már nagyon közel jártam, legközelebb menjek vele. Így indult el a karrierünk. Ez 9,5-10 km volt, de nem volt még órám, nem mértem, elsőre el is fáradtam, arra emlékszem. Elkezdtem vele futni, tempóra 6 percen kívülieket futottam, lazán, de le tudtam futni a 12 km-t. Elfáradtam, megviselt, de hetente kétszer futottam, rendszeresség nélkül. Utána jött egy lehetőség a munkahelyen, beneveztek a Nike félmaratonra, kaptam cipőt és pólót, ez az ötlet motivált, volt egy hónapom felkészülni a versenyre. Elkezdtem heti háromszor edzeni, beiktattam egy hosszú edzést, talán 16-18 km-t.

Hihetetlen nagy élmény volt az első verseny. Többezres tömeg, doboltak, zenéltek, végig mosolyogva futottam, nagyon élveztem. Beszippantott a futás, a versenyzés. Rögtön be is neveztem a maratonra, ami egy hónapra rá volt. (Itt jót nevetünk).

A legtöbb embernek ennél lassabban követik egymást ezek a mérföldkövek. Mit gondolsz, neked miért nem?

Igen, ez gyors volt. Részemről nevezhetjük hibának is, magabiztos voltam. A félmaraton nem volt nagy lépés, ha valaki heti kétszer fut és elhatározza magát, egy alapedzettséggel és egy hónap rendszeres edzéssel fel lehet készülni. Nem fogsz csúcsidőt futni, de teljesíteni lehet. Az, hogy utána lelkesen beneveztem a maratonra, az meggondolatlan volt, de azt éreztem, meg tudom csinálni, sőt, célidőt is kitűztem magamnak.

És meglett?

Nem, mert 25 km-nél elfogytam. Nem frissítettem rendesen. Tipikus, minden hibát elkövettem. Eszegettem banánt, de édeskevés volt, amit ettem, és 25-nél beleütköztem a falba, azt viszont megcsináltam, hogy nem gyalogoltam bele. A célban véghalál, elbotorkáltam a zóna végéig, leültem a fűbe, még annyi erőm volt, hogy felhívtam Krisztit (Levente felesége, a szerk.) és egy barátomat, hogy gyertek már ide, nem tudok felállni. Ha felálltam, hányingerem lett. Elmentünk a csomagomért, a kocsi 800 méterre volt, egy-másfél óra volt, mire eljutottam oda. Mentem 50 métert, majd megálltam, kicsit ültem… Nagyon elfáradtam, kifutottam magam, de ez sem tántorított el a folytatástól.

Utána milyen további mérföldkövek következtek?

Megbeszéltük a szomszéddal, hogy jövőre fél-Balaton: az egészet futja a Szupermaratonon, nekem meg fél-Balaton. 2013-ban ezt sikerült is. Februárban futottam a Margitát (ez egy 39,5 km-es terepfutó verseny a Gödöllői-dombságban, a szerk.), tavasszal a Szupermaratont. Itt 50 km-en a második nap összeszedtem egy ITB-sérülést, a lejtőkön már nagyon fájt, nem tudtam futni, de bevonszoltam magam. Nem is sikerült rosszul, azt hiszem, 6. lettem. Utána inkább a maratonokra koncentráltam, hogy gyorsuljak. 2014-ben volt az első Ultrabalaton próbálkozásom. Úgy volt, hogy párosban futjuk szintén Gyulával (a szomszéd, a szerk.), csak ő lesérült. Húztuk-halasztottuk, hátha rendbejön, majd így kicsúsztunk az időből, és ha visszamondjuk a nevezést, buktuk volna a pénzt. Úgyhogy átírattam egyénire, és így is indultam, hogy nem terveztem egyénit futni. Gyorsan vészterv… Volt a Mátrabérc (54 km, 2800m+ szintkülönbség a Mátrán keresztül, a szerk.), beiktattam egy terep 100-at, ott szétment a térdem, rá három hétre volt az UB… Tapasztalat teljes hiánya, kicsit túltoltam… Nem tudtam menni sem egy hétig, imádkoztam, úszni jártam, nem futottam, az utolsó héten kicsit tudtam kocogni, de azért lementem. Felvettem egy térdszorítót. Nekivágtam, de már az elején fájt, 30 km-nél bevettem egy fájdalomcsillapítót. Keszthelyig, a feléig, kb. 128 km-ig jutottam el. Már nagyon fájt mindenem, a combom is, mert máshogy terheltem, görcsölt is. Gondoltam, kicsit megpihenek, de már nem tudtam felállni, 20 perc elteltével húztak föl, ott kiszálltam.

Nagyon bántott, hogy nem sikerült. Az eredeti tervet megcsináltam ugyan, de bántott, hogy nem mentem tovább, nem gyalogoltam. Sokat itt tapasztaltam arról, hogy ha futsz és fáj valami, akkor első körben nem megállni kell, hanem sétálni és hagyni kis időt, hogy kiderüljön, tudsz-e regenerálódni belőle. Lehet, hogy csak fáradtság, de talán ha gyalogoltam volna egy órát, akkor újra tudtam volna futni. Nem hagytam elég időt arra, hogy biztos legyek abban, hogy ki kell szállni. Itt tapasztaltam meg, hogy ha bármilyen fájdalom van vagy fáradtság, akkor nem szabad leülni 5 percnél tovább, mert lemerevedsz és annyira nehéz onnan újrakezdeni, hogy ahhoz nagy lelkierő kell. Hát, így tanul az ember, nekem is így jöttek a tapasztalatok. Ez volt az első verseny, amiből kiszálltam, és ez nagyon bántott. Emlékszem rá, hogy utána mondták nővéremék, hogy ha jövőre indulok UB-n, akkor támogatnak benne. Amúgy nem indultam volna, mert költséges dolog.

Ősszel maraton, félmaraton. Aztán télen már a 2015-ös UB-ra készültem. Erre felkészítő versenynek csináltam egy 12 órás futást, hogy maradjon időm utána regenerálódni. Ez lett az első UB-m, ami sikerült, 25 órás idővel.

Ez mit jelentett neked?

Nagyon- nagyon örültem neki, meg itt már utána írt rám Facebookon egy srác az Ultrafutó Bizottságból, hogy nem szeretnék-e 24 órás versenyt futni, látva az eredményem. Válaszoltam, hogy de nagyon is, hiszen szeretnék válogatott lenni. Ez indított el ezen az úton.

Itt vette át ez a jellegű verseny a főszerepet?

Igen. Futottam még maratont, de amikor 2016-ban lefutottam a második UB-mat, akkor vált világossá. Reálisan gondolkodtam. Szerettem volna nagyon jó maratont futni (2:51 volt a legjobb időm). Szeretek nyerni, de éreztem, hogy maratonban nem tudok olyan időt futni, ami elég az elithez. Beláttam, hogy 29-30 évesen nem leszel elit maratonista, ha akkkor kezdesz el futni. Elérhetsz egy szép eredményt, ha most rákészülnék, talán 2:40 körüli időt tudnék futni, de az még 20 perccel följebb van a magyar elittől! Elértem azt a szintet, hogy annyira keményen kell futni és annyira ki kell facsarnod magadból mindent, hogy éreztem, nem tudok ennyit javulni. Az UB az elején is nagyon szimpatikus volt, aztán sikerült, és éreztem, hogy ez az én helyem, az ultrában tudok jó lenni, és hogy ebben tudok még sokat fejlődni. Ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje űzöm, jó eredmények születtek, és azt éreztem, ennél több is van bennem.

Halama Levente

Mit gondolsz, ez miért van, miért vagy te ebben erős? Minden szerénységet nélkülözve!

Nagyon makacs vagyok. Ha valamit csinálok, abban kitartó vagyok, le tudom győzni saját magam. Jön a kisördög, hogy szállj ki és hagyd abba, de nem adom fel és tovább megyek, és ha fáj valami, egyszerűen elmúlik. Az csak fáradtság, azt le tudod győzni. Most már van annyi tapasztalatom, hogy meg tudom különböztetni a sérülést a fáradtságtól és az attól való fájdalomtól, ez utóbbit le tudod győzni, míg az elsőt csak részben tudod áthidalni.

Illetve gyerekként nagyon jó alapom volt, sokat bicikliztem és rengeteget csavarogtam, nagyon jó kondim lett. Aztán elkallódtam és a fősulin leépült az edzettségem. Az, hogy bementem 54 kilóval és 74-el jöttem el, az azért elmondja, hogy mi történt ott… Merő izom voltam gyerekként, annyit bicikliztem, olyan combom volt, hogy az volt rajtam a súly, felsőtestem nem is volt. Montiztam, a környéken fel-le tekertem. Akkoriban nem mértük a kilométereket, elindultam egy kulacs vízzel, egy fél napot bicikliztem, elindultam reggel és délután értem haza, a környéken a falvakat végigtekertem. „Átugrok mamához Petőfibányára”, 15 km, oda-vissza 30 km. Földúton mentem, volt benne domb, minden. Mentálisan is erős alapot adott az, hogy ha ezeken a hosszú biciklizéseken elmentél 30 km-re, akkor még haza kellett jutni… Aztán fociztam, és az alapkondim miatt ez jól ment. De jött a főiskola. Ezért is akartam újra mozogni. Így bennem maradt, hogy nem adom föl. Ahhoz hogy föladjam, nagyon komoly dolognak kell történni, meg ott nagyon meg kell zuhannom mentálisan, hogy kiszálljak. Fejben erősnek gondolom magam. Az ultrához fontos, hogy mentálisan is erős légy, nem csak fizikailag.

A nehézségekről beszéltünk, de van benne élvezet is. Miért csinálod?

Abszolút. A végén az örömért, a dicsőségért csinálom. Főleg az elején azért, hogy le tudok valamit futni, teljesítettem. Majd azért, hogy jobb legyek, esetleg a dobogóra álljak. Gyula sokáig úgy hívott, hogy a negyedik, mert nem tudtam másfél évig a dobogóra állni, mindig negyedik lettem. Annyira idegesített, hogy mindig egy nüansznyira maradtam le, kezdett beérni ugyan a dolog, de csak negyedik lettem. Egy éjszakai maratonon lettem először harmadik, de úgy, hogy az utolsó 500 méteren hajráztam le a harmadikat. Kiköptem a tüdőmet, de mondom én itt harmadik leszek! Nagyon örültem neki! Ez ironman is volt egyben, úgyhogy nem hirdettek akkor eredményt. Apukám volt velem, most mit csináljunk? Várjuk meg? Hazamenjünk? Ne menjünk haza. A kocsiban aludtunk. Úgy, hogy lefutottam egy maratont, tök kész voltam, el voltam savasodva, a kocsiban gubbasztottam éjszaka, alig tudtam aludni. Azt gondoltam, lehet, hogy életemben utoljára kerülök dobogóra, én ezt megvárom. Reggel egy kempingbe bekéredzkedtem fürödni. Az eredményhirdetés nagyon nagy csalódás volt, fölhívtak a színpadra, semmit nem kaptunk, se érmet, se oklevelet. És ezért vártam meg az egészet… Élménynek jó volt.

Engem ez motivál. Nagyon szeretek nyerni is, szeretnék én lenni a legjobb.

Amikor a mindennapi edzéseket végzed, akkor is ez lebeg a szemed előtt? Vagy egy távoli cél? Hiszen itt gondolunk hajnali kelésre, fáradtságra…

Amikor fölkelek, azt már ösztönösen csinálom, nem állok meg gondolkodni. Kiszállok az ágyból, gyorsan elkezdek készülődni, sodródom az árral. A futásokon viszont szoktam gondolkodni. Általában a következő verseny jár a fejemben, vagy néha távolabbi versenyről álmodozom: hogy fog sikerülni, hogy kellene csinálni, elképzelem, hogy elsőnek futok be. Ezek az álmok és célok tudnak motiválni. Az is motivál, hogy edzővel edzem, és mit szól, ha nem csinálom meg a feladatot…

(Itt egy kis pizzaszünet következik)

Halama Levente

Mióta dolgozol edzővel, miért kerestél edzőt? Miben más így edzeni?

Talán két éve dolgozunk együtt Tibivel (Szilágyi Tibor, Ensport), 2015 augusztusában kerestem meg. Elmentem egy teljesítménydiagnosztikára, meg akartam tudni a pulzuszónáimat, addig csak érzésre futottam. Néztem edzésterveket, de ahogy jött, úgy futottam. Befizettem az első három hónapra, hogy lássuk, tudunk-e együtt dolgozni Tibivel. Motivált, de ő inkább maratonos edző, ultrásnak kicsit másként kell készülni a versenyekre, így össze kellett csiszolódnunk. Mindketten új dolgokat tanulunk egymástól. Lőrincz Olivért is megkerestem, de ő nem tudott vállalni.

Változatosabbnak érzem így az edzéseket, bár nehéz ezt megfogalmazni. Célzottabban készülünk, a célversenyre építjük fel a tervet, míg azelőtt csak edzettem aztán jött a verseny. Időzítjük a formámat, és maga az, hogy fizetek érte, már motivál. Az, hogy edzővel készülsz azt is jelenti, hogy amikor edzeni kell menni, eszedbe jut, hogy mennyit fizetsz ezért havonta, meg hogy mit szól az edző, ha nem végezted el a feladatot. Néha, félévente belefér, hogy álmos vagy fáradt vagy, nem aludtál éjszaka, nem volt kedved, de hetente kicsit gáz lenne… Ő ezt tanulta, van mögötte tudás, nekem ez nagy segítség. Időben is, hiszen utána tudsz ugyan nézni, össze tudnád rakni az edzéstervedet, én ezt megpróbáltam, de ez rengeteg időt igényel.

Nálad van a háttérben egy nagy család, három kisgyermek. Vannak-e olyan időszakok, amikor sűrűn követik egymást az ilyen nehéz felkelések? Ilyenkor mivel húzod ki magad ebből a helyzetből?

Vannak ilyenek, főleg, amikor valamelyik gyerkőc beteg, és ez a téli időszakban elő szokott fordulni. Ha nem, vagy nyugtalanul alszanak, átjön hozzánk valamelyikük és egész éjszaka forgolódik… Ha betegség miatt több éjszaka ez van, akkor pár napig bírom, de utána nem tudok fölkelni és muszáj egyszer kialudnom magam. Reggel általában 5-6 között indulok futni. Pár napig lehet ezt folytatni 4 óra alvással, de utána elengedem és „kiveszek egy napot”. Ilyenkor nehezebb a munkahelyen, nehezebb a futás, ha pedig tempót kell futni, akkor annyira elfáradok, hogy a munkahelyemen csak nézek ki a fejemből… Próbálom átvészelni ezeket az időszakokat.

Tegyük hozzá, hogy nem mindig vidáman indul neki az ember az edzésnek, nem tapsolok, hogy de jó, edzés van… Inkább eszedbe sem jut. Sem pozitív, sem negatív, teszem a dolgom alapvetően. Benne már nagyon jól érzem magam, jól megy, élvezem, de sokszor egymás után olyanok következnek, hogy alig tudok fölkelni, csak megcsinálom. A vége mindig pozitív: ott van az érzés, hogy megcsináltad, indul a nap. Azért szeretek reggel edzeni, mert hazaérek, friss vagyok, bóklásznak ki a gyerekek a szobából, azt se tudják, hol vannak, én meg pörgök, kaja, nyújtok, megyünk oviba. Felpörget.

Most már a tempót is másként időzítjük, mert régen túlságosan kihajtottam magam edzésen, magas pulzussal mentem, utána egész délelőtt nyomott voltam. Most már próbálom nem a határon teljesíteni, nem visel már meg annyira. Lehetne feszegetni a határt, de mivel nem maratonra készülök, nem kell csúcsra járnom.

Folytatás következik!

Halama Levente: 1982-ben született, ultrafutó. 2016-ban az Ultrabalaton férfi mezőnyének 2. helyezettje. Szintén ebben az évben a Magyar Atlétikai Szövetség Ultrafutó Bizottsága "Az év ultrafutó felfedezettje" díjjal tüntette ki. 100 km-es ideje 7 óra 40 perc, 24 óra alatt pedig 245 km-t teljesített. Számos terep- és aszfaltos futóverseny győztese, dobogósa. Magánéletében IT-szakértő, 3 gyermek édesapja.