Az amatőr sportoló befektetései - avagy mi segíthet abban, hogy még jobb legyél?

A legtöbben csak belecsöppenünk a sportolásba: megtetszik, vagy szükségét érezzük, kipróbáljuk, csináljuk. A többség abbahagyja, de vagyunk sokan, akik folytatjuk. Komolyabbá válik a dolog, egy ideig önműködő minden, majd idővel előjöhetnek a problémák: stagnálás a teljesítményben, értetlenség egyes jelenségekkel szemben, fájdalmak itt-ott, fáradtság, ne adj isten sérülések. Mi legyen?

 

El kell gondolkodni: elvagy ebben az állapotban, a céljaidat így is eléred és boldoggá tesz a helyzet, vagy kicsit komolyabbra veszed a figurát?

Ha az utóbbi mellett döntesz, annak általában az alábbi két oka lehet:

  1. Gyorsabb, jobb, ügyesebb akarsz lenni
    Nem elégszel már meg azzal, ha a félmaratoni időd minden versenyen nagyjából ugyanaz, már nem csak a teljesítésre mész, hanem kritikusabban szemléled a teljesítményedet. Tudod, hogy többre vagy képes, és miért ne néznéd meg, hol is van ez a „több”?
  2. Sokáig akarod űzni a megszeretett sportot
    Nem akarod abbahagyni, nem akarsz mást sportolni, mert ezt szereted és megijeszt arra gondolni, hogy bármely külső ok miatt ezzel felhagyni kényszerülhetsz. Csinálni akarod és kész.

Senkinek sincs határtalan mennyiségű ideje, azonban a jó eredményekhez először befektetésre van szükség: időben, energiában, tettekben. Leszögezném, hogy amint mindig, most sem a profi sportolókról szól az írás: a legtöbben amatőrök vagyunk, munka mellett szeretnénk ezen a téren is jól teljesíteni, és közben a lehető legtöbb élvezetet találni a hobbinkban.

Törzserősítés, otthon, fitball segítségével

Törzserősítés, otthon, fitball segítségével

A teljesség és a nagyon részletes leírások igénye nélkül lássuk azon tevékenységek, szokások listáját, amelyek ezt a befektetést jelentik, és amelyekre figyelve elindulhatsz egy sikeresebb, akár élethosszig tartó sportolói úton. Mi mindent tehetsz azért, hogy mindez neked is sikerüljön?

  1. Okos edzés
    Ne a mennyiségre, hanem a minőségre gondolj! Gyakori hiba, hogy valaki nem arra edz, amire valójában készül: például gyors, rövid edzések nem elégségesek egy hosszú verseny sikeres teljesítéséhez. A rendszeresség szintén elsődleges fontosságú.
     
  2. Pihenés
    Ha komolyan veszed a versenyeket, akkor ne halmozd őket, tarts köztük pár hét szünetet. Ne blicceld el az éjszakai alvást, és legyen teljes pihenőnapod is, edzés nélkül.
     
  3. Erősítés
    Van, aki TRX-re jár, van, aki otthon oldja meg, én természetesen elsősorban a jógára esküszöm (hiszen, mint már tisztáztuk, a jóga nem nyújtás). Ha nem erősítesz, nem is lesz mit használni! Minden sport meghálálja, ha külön szánsz erre is időt, és jó alapokkal indulsz el az edzésedre.
     
  4. Nyújtás, mobilizálás
    A kettő nem ugyanaz, a sportolói jóga órákon ezért is végezzük mind a kettőt. Egy idő után megkerülhetetlen a téma, nagyon hajlékony fiatalokból is igencsak merev középkorú ember válik, ha ezek kimaradnak - akkor pedig jönnek a fájdalmak, sérülések, nyögés és kényszervigyor cipőfűzőkötéskor.
     
  5. Keresztedzés
    Bizonyított tény, hogy a keresztedzés nem a fő sportodtól von el, hanem ahhoz tesz hozzá. Ellenállóbb, edzettebb leszel, és még az életedbe is színt viszel.
     
  6. Étkezés
    Ha minden reggel gumicukor/kakaóscsiga/nagy semmi a reggelid kávéval, akkor nem várhatod, hogy a tested hatékonyan és hibátlanul fog szolgálni. Amit beviszel, csak abból tudsz energiát és teljesítményt kivenni! Ha tanácstalan vagy, akár sportolókra szakosodott dietetikust is felkereshetsz.
     
  7. Egyéb regeneráció
    Ide tartozik a rendszeres SMR-hengerezés ugyanúgy, mint a nyugodt háttér (sajnos ez néha nehezen befolyásolható), vagy a kikapcsolódás.

Ugyan nem teljes a lista, mégis úgy érezheted, ez túl sok, nincs ennyi időd. Kezdd el valahol a változást! Nem kell minden nap egy órát erősítened, vagy áttérned egy teljesen új diétára, elég kis lépésekkel indulni: erősíts hetente kétszer fél órát, járj el heti egy jógára, edzés előtt/után hengerezz pár percet, figyelj oda a reggelidre, aludj egy kicsivel többet – mindez nem sok energia, ám hatalmas lesz a változás. Adj neki időt, néhány hónap alatt meglesz az eredménye!

Mire készül a jógaoktató?

Bár még tél van és nincs igazán versenyszag, azért már sokan kérdeztek az idei terveimről, és osztjátok meg velem a saját versenycélokat. Így egy kicsit személyesebb bejegyzés következik, amit azért igyekszem olyan formára szabni, hogy némi haszna is legyen.

 

Kiindulási alapnak kezdem kicsit távolabbról. A természet, az erdő imádata adott volt nálam mindig, gyerekkoromat is egy hatalmas, patakban végződő, fantasztikus kertben töltöttem a házunk mögött. Az Alpokalján nőttem fel, az akkori szobám ablaka még most is fenyőfákra néz. Ma már akkorák, hogy eltakarják a házakat. Mindeközben szeretem a nagy célokat, amikhez az ember kitartó, célratörő munkával jut el, sok akaraterővel, néha pofonokkal, máskor kisebb-nagyobb diadalokkal az úton. Ha egy cél nem nagy, nem mozgat meg. Ugyanakkor nem szeretek beleugrani semmibe, nem a puszta teljesítésre vágyom (mondjuk szintidőn kívül), hanem jól akarok teljesíteni, így a fokozatosság szükségszerű.

Azt hiszem, ezekből jött össze nálam a terepfutás (és kellett hozzá a férjem is, de ez egy izgalmas extra történet lenne, egyszer elmesélem).

Nem szeretem a versenyeket. Ideges vagyok, minden és mindenki zavar, magamat is zavarom, nem tetszik, hogy sokan vagyunk a csendes erdőben, és sorolhatnám. De vannak nagyon távoli céljaim, és azokhoz bizony egyéb versenyeken keresztül vezet el az út, úgyhogy tavaly a korábbiakhoz képest kicsit többet gyakoroltam a versenyzést, a rajtban helyezkedést, az elmém lenyugtatását. A szezon végén a főversenyemen nem is volt ezzel semmi gondom, úgy álltam a rajtban, mint aki iskolai ünnepélyen fog szavalni, és még örül is neki, hogy elmondhatja a kedvenc versét.

Mi lesz idén a menü? Pulzuskontrollal, edző útmutatása mellett futok most már évek óta. Nekem abszolút bevált, működik, hiszek benne. Évente nem sok verseny engedélyezett, főleg ultra távokon nem, így okosan kell beosztani az időt és az erőt. Ha pedig a főnök azt mondja, hogy nem mehetek, vagy nem futhatok teljes gőzzel, akkor bizony ajánlott hallgatnom rá.

Így idén az első a Vértes Terep Maraton lesz (VTM) március végén, ahol rajthoz állok, és itt máris életbe lép a fenti szabály, mely szerint nem ez a célverseny, nem ide időzítjük a formámat, azaz ne számítsak rekord-döntésre magamtól. Az 50 km-es ún. ultra távon indulok, benne 1245m+ szinttel, évkezdő versenynek tökéletes. A szintén márciusi Pilis Trail és Bükki Hard jöhetett még szóba, végül a Vértes mellett döntöttem, mert a tavalyi verseny nagy élmény volt, pedig csak szurkoltam és tapsoltam férjemnek, barátoknak. Egy életre megjegyeztem, hogy Várgesztes után az ultra jobbra kanyarodik, a maraton táv pedig balra…

Áprilisban az Ultrakék Börzsöny következik, 55 km mellé 1786m+ szint. Nehezebb verseny, nehezebb pálya, a közepén egy szép nagy huplival, alias Csóványos. A Börzsöny az egyik kedvenc tájegységem, azt hiszem, minden jelölt és számos jelöletlen útját bejártam már, de tudom, hogy a futás során mégsem csak szép dolgokat fogok gondolni róla. A pálya az Országos Kék Túra útvonalán vezet végig, ami egyébként is közel áll a szívemhez, így az indulásomon gondolkodnom sem kellett, természetes, hogy ott szeretnék lenni.

De a Börzsöny csak előrevetíti azt a keservet, amelyben a májusi Szentlászló Trailen fogok részesedni. 85 km, 3100m+, benne álmaim mászásával Dömösről a Prédikálószékre. Régi barátom csak úgy írja le ezt a szakaszt, hogy ő ide feltolta a kutyáját, mert az magától nem tudott felkapaszkodni. Egyelőre nincsenek különösebb érzéseim ezzel a megmérettetéssel kapcsolatosan (a dömösi szakaszról vannak…), a korábbiakra koncentrálok, és szeretném látni, hogy azokon hogyan teljesítek. A Szentlászló Trail az UTH testvérrendezvénye, ha szabad így fogalmaznom, a Visegrád és a Szentendre Trail versenyekkel egyetemben, éjjel 2 órai elrajtolással. Ezt a távot kerestem tavaly a 2018-as év megtervezése során, a szint meg adott, mit lehet tenni.

Börzsöny Trail 2017.

Börzsöny Trail 2017.

Majd jön a nyár, én pedig a nyári megmérettetéseket annyira nem élvezem, viszont tavaly a saját célomhoz képest a tikkasztó meleg ellenére olyan jól sikerült a Börzsöny Trail (3:15 körüli volt az tervezett időm, de végül kevesebb, mint 3 óra alatt értem be), hogy idén ismét tervben van ennek a lefutása is. Börzsöny, naná. Addig kitalálom, hogy 24 vagy 34 km-t vállalok-e, előbbiben 1100 m szintemelkedés várna rám, utóbbi pedig 1584 m+-t jelent.

Szóba jöhetnek még kisebb versenyek, mint Gödöllőn a félmaraton, amire némileg helyiként a fél városunk kivonul, és ahol tavaly 6. helyen értem célba. Ugyanilyen a Wadkanz Budaörs Trail, itt dobogóra álltam 2017-ben az éjszakai futáson, és mivel útközben volt egy benézett kanyarom és annak köszönhetően életem első rövid eltévedése, idén garantált, hogy ugyanott ugyanazt már nem ronthatom el! Az őszre pedig még nem gondolok, legalábbis hangosan nem, bár ötleteim természetesen vannak.

Mindezt továbbra is pulzuskontrollal, és ugyanazzal az edzővel, aki annak idején az első terep-félmaratonomra is felkészített. Ugyanazzal a háttérrel, hiszen mindig kell egy biztos pont, aki a célba érés után az ember orra alá tolja a recovery italt, és hazafuvarozza a fáradt ámde boldog versenyzőt. Hiszen tulajdonképpen a célért futunk, azért a pillanatért, amikor az ember megnyomja a stop gombot az óráján, megölelgeti azt, akit nem zavar egy büdös feleség, aztán hazafelé elbeszélgetünk az élményekről, összehasonlítjuk a tavalyival, és tanúk előtt megfogadom, hogy több versenyen nem indulok, különösen nem terepen, és legfőképpen nem nyáron. De azt még sosem fogadtam meg, hogy ultra távon többé nem állok rajthoz.

 

Toronyiránt – avagy hogyan haladjunk a távoli célok felé?

Szeretjük a nagy, hangzatos, akár drámai távoli célokat. Szeretünk ilyeneket kitűzni magunk elé, és jó látni, amikor mások a semmiből érnek beláthatatlan messzeségekbe. De hogy lesz az álomból cél? És ha megvan a cél, hogyan haladjunk felé?

A kérdést kicsit személyes oldalról közelítem meg, hiszen látom megjelenni mind a jógában, mind a futás terén. Látom a fizikailag és mentálisan is nehéz, borzasztó benső(!) erőt és a szó minden értelmében vett rugalmasságot és kiegyensúlyozottságot igénylő gyakorlatokat, pózokat, de ahogy magam is egyre többet gyakorlok, egyre jobban látom, hogy ahol csak egy megfagyott állapotot láttam eddig, ott egy egész utat kell látni. Semmivel sem lennék boldogabb, ha holnap úgy kelnék fel, hogy tökéletes kézenállást tudok produkálni. Hova tovább? Mit is érnék el vele konkrétan? Ugyanígy látom magam előtt a fantasztikus példákat a futás terén. Nemcsak sebességben, hanem emberi teljesítményben is. Elmélázom, vajon valaha elérhetem-e én is ugyanezt, ugyanakkor tudom, hogy a boldogságom és az életem teljessége nem ezen múlik.

De azért az álmok kellenek. Jó őket nézegetni, vezetés vagy buszozás közben beleképzelni magunkat, mint egy képet néha elővenni. Csak hát amit így nézegetünk néha, az álom is marad, nem pedig cél. Attól lesz cél, hogy mi magunk azzá tesszük. Első lépésként elhiszem, hogy lehetséges. Nem azért, mert ma képes vagyok rá, hanem mert… miért ne? Nézzünk szét a világban, szinte bármi lehetséges. Ha ezt elhittem, akkor rendelhetek mellé egyéb attribútumokat, például oda elvezető lépéseket, de elsősorban határidőt. Ez teszi konkréttá, kötelezvénnyé magammal szemben, így aztán érdemes is ezzel óvatosan bánni, hiszen nem lehet sem túl közel (akkor nagyobb az esélye a csalódásnak), sem túl távol (beláthatatlan messzeségek bejárásához hatalmas elhatározottság kell… meg egy hosszú élet). Lehet ez egy nagyon tisztelt ikonikus futóverseny, vagy egy senki által nem ismert, de számomra nagy jelentőséggel bíró esemény, táv, helyszín, nehézség is. Ugyanígy lehet egy összetett, sok rétegből és tudásból felépített jóga póz, amit egyszer lát az ember, és hatására életében először lép jógamatracra.

Nekem ez is, az is van. Van egy futócélom, ami a 10 éves tervem (ebből másfél év már le is telt). És vannak jógacélok is.

Emily Harrington az El Capitan megmászása közben

Emily Harrington az El Capitan megmászása közben

Emily Harrington sziklamászót kérdezték egyszer arról, hogyan készült fel az El Capitan megmászására (ez egy 900 méteres teljesen függőleges gránitfal az amerikai Yosemite Nemzeti Parkban, Emily 6 napot töltött a falon). Ő azt mondta, irtózatosan sok gyakorlás kell hozzá, szenvedély, de ennek van egy határa, hiszen a gyakorlás nem azt jelenti, hogy konkrétan az El Capitan falán mászik fel-alá. Amikor elérkezik ahhoz a határhoz, hogy úgy érzi, fizikailag-mentálisan felkészült, akkor kell egy nagyot, egy igazán hatalmasat lépni, és odaállni az El Capitan alá, és nekifutni a dolognak. Van itt egy nagy hiátus aközött, ami a nagy cél, és aközött, amit még gyakorlásként megtehetsz.

Szöget ütött bennem ez a gondolatmenet. Hiszen aki félmaratonra készül, az sem félmaratonokat fut gyakorlásként, és aki kézen akar állni, az sem magát a kézenállást gyakorolja minden nap. Nem ettől leszel felkészült.

Kinéztél egy gyönyörű jógapózt? Mi kell hozzá? Lehetséges, hogy nagyon stabil törzs, erős váll, kiegyensúlyozott légzés, az egyetlen pontra való koncentráció képessége, az energiád szabad áramoltatására való képesség, és még számos apróságnak tűnő, ámde sok energiabefektetést igénylő dolog, amiket előzetesen kell megtanulni, és biztosan tudni. Azaz felkészülni. Jógán rengeteg ilyen felkészítő gyakorlatot végzünk. Némelyiket nehéznek érezheted, mások annyira könnyűek, hogy felmerül, minek is csináljuk? Azért, mert ezek készítenek fel a továbblépésre, mert külön-külön megtanulod kezelni a légzésed, a sok fel- meg lefelé néző kutyában megtanulod helyesen fordítani a vállad és áttenni az erőkifejtést a karodból máshova, mert amíg egy lábon nem tudsz stabilan állni, addig egy kézen sem érdemes sokat próbálkozni, mert amíg nem tudunk egyetlen pontra erősen koncentrálni, addig az energiánk szétárad, mint a nap sugarai.

Az én pincha mayurasanám

Az én pincha mayurasanám

A saját tapasztalatom az, hogy mindezek a képességek egyáltalán nem a jógáról szólnak, ahogy természetesen a jóga sem kifejezetten csak a jógáról meg a pózokról szól. Ha nem tudod kezelni a légzésed, futás közben is bajok lesznek. Sőt, a mindennapi életedben is. Ha jógán nem tanulod meg a hosszú és stabil gerinc használatát, az életben is össze fogsz görnyedni.

Mindig az apróságokon múlnak a dolgok. Az emberi kapcsolatokban, a versenyeken, a kommunikációban, és a jógában is. Nem tudok mindent az első órán átadni neked, és te se várd magadtól, hogy az első órán összeáll majd minden (a századikon sem…). De a sok apróságból áll össze maga a felkészülés. Saját példámmal élve: mindig tetszett a pincha mayurasana nevű póz, tudja fene, hogy miért. Távolinak tűnt, elérhetetlennek, éppen ezért muszáj volt próbálkoznom vele akkor, amikor semmi esélyem sem volt a megvalósítására, bár akkor még nem tudtam, miért nincs rá esélyem. Szóval megpróbáltam, nem sikerült. Utána sokáig eszembe sem jutott, hogy ezt nekem ismét elő kellene venni – és ez volt a „szerencsém”. Közben gyakoroltam tovább, mindazt, amit az ember jógán gyakorol, majd évek múltán jött egy sugallat, eszembe jutott ez az ászana, és a gyakorlásom végén a falhoz közelebb megpróbáltam. Sikerült. Nem lett szép, nem lett tökéletes, nem tartottam percekig, és még egy darabig nem is fogom. De sokkal könnyebbnek és beláthatóbbnak éreztem, mint az első alkalommal, és ott voltam, fejjel lefelé, és nem dőltem neki a falnak.

Keress magadnak saját El Capitant. Álmodozz róla sokat, nézegesd, érezd át, aztán alakítsd céllá. És készülj fel. Ne a célt gyakorold, hanem készítsd fel magadat testileg-lelkileg a kihívásra, lassan haladva afelé, hogy bizonyosabb lehess a saját képességeidben és tudásodban. Aztán egy szép napon, amikor minden összeáll és te mindent képes vagy kitenni az asztalra, állj az álmod kapujába és valósítsd meg.

Érdekel Emily mászása? Itt találsz egy videót róla.